Park Avenue 9

A színész

( Az írást egy lengyel színész alakítása inspirálta )

Apja már hónapok óta súlyos beteg volt, egy összefércelt kórház nincstelen

kórtermében várt a halálra és a fiára. Senkije sem maradt rajta kívül, minden

hozzátartozóját elvesztette. Olykor, amikor ereje engedte, az ablakhoz botorkált,

és belekapaszkodva a rácsokba a téli utcát bámulta; a szél kavargó hópelyheket

szórt szét, az emberek fázósan fogták össze a kabátjukat. A buszok kerekei szürkés,

kásás latyakot vertek fel, a jelzőlámpák feje előrebillent a lehullott hó nyomása alatt.

Az egész városon koszos, zavaros lepedék  terült szét.

Az életem, sóhajtott fel az öreg. Talán hagynia kellett volna annak idején, hogy a fia

tegye a dolgát, hiszen mindig látta a szemében az elhivatottságra kész hajlamot ,

amely már gyerekkorában megmutatkozott, és később egész lénye a 

türelmetlenséget, a vágyat, az elszántságot sugallta, amint egy-egy fellépése

előtt átadta magát az érzéseinek, a rá váró miliőnek.

Más világban éltek ők ketten, az öreg pedagógusnak szánta a fiát, de lassacskán

beletörődött, hogy hasztalan próbálkozik. Már évek óta nem látta őt, semmit sem 

hallott róla,  a vágyakozás lassan ágynak döntötte. A kórterem seszínű, fásult 

betegei idegenek voltak számára, nem volt arcuk, testük, csak fáradt csoszogásuk

jelezte a kórház  ridegségét.

Aztán az egyik napon mozgolódásra lett figyelmes, a folyosóról beszűrődő hangok 

egy újabb látogató érkezését sejtették.  Megpróbált feltápászkodni, és sikerült végre

felülnie, mert érezte, megérezte, hogy vége a monoton szürkeségnek,  az üres

egyhangúságnak, melyek mindig a halál eljövetelét jelezték.

Az ajtóban a fia állt, egyénisége kimetszett egy darabot a szürkeségből. Túl volt már 

a negyvenen, vállasabbnak, markánsabbnak tűnt, lényével élet költözött a 

penésszagú, sivár kórterembe.  Megjelenése az öreg számára félresöpörte a

kórterem  nincstelen magányát,  keserű ízét, már csak a fia számított, ám némileg

csalódva vette észre annak visszafogott viselkedését. Nem ölelte át, csak kezet 

nyújtott, és leült a maga alá húzott székre.

A hogyléte felől érdeklődött, de az öreget szélütés érte, így csak kínlódva tudta 

kipréselni  a száján érthetetlen szavait. Ám a feszültség lassan oldódott, és az öreg 

bódult, gyermekes örömet érzett, amint a fia egyre és egyre közlékenyebbnek

mutatkozott. Az életéről mesélt, a színházról, ami a mindenét jelentette, és az öreg

ismét látta fia szemében a csillogást, a boldogságot, az elhivatottság magával 

ragadó báját, és teljesen belefeledkezett az élménybe.

Az öreg megpróbálta megértetni magát; annyira, de annyira vágyott rá, hogy

megkérdezze a fiát,  miért nem jött eddig, és miért most, miért éppen most, és

eljön-e még egyáltalán, ám szó nem hagyta el az ajkát, érezte, amint arca megint

ugyanabba a torz, bamba vigyorba rándul, amit már régóta nem volt képes

megfékezni, kezével furcsa, suta, körkörös mozdulatokat tett, mintha ki akarta

volna préselni magából mindazt, amit már soha többé nem tud elmondani, 

miközben az ujjai görcsba rándultak, ugyanakkor testének a baloldala béna

mozdulatlanságba dermedt. Ám le nem vette volna a tekintetét a fiáról; miért most,

fiam, miért éppen most?

Ő pedig csak mesélt, mindjobban belelendülve a mondanivalójába, és egyre

érdeklődőbbnek mutatkozott;  arról beszélt, hogy rövidesen egy új karaktert kell

megformálnia, ezt megkülönböztetett kihívásnak, élete legnagyobb szerepének

tekintette.

Aztán egyszer csak eljött a látogatási idő vége, letelt a szűk órácska, a fia

elbúcsúzott tőle, ürességet és reménytelenséget hagyott maga után, és az öreg

ráérzett a pillanat fontosságára; egyszer, csak egyszer az életben még látnia kell

a fiát, mert a következő nap már nem virrad rá.

Ügyetlenül az ablakhoz bukdácsolt, belekapaszkodott a rácsba, és onnan fentről,

a harmadik emeletről a fiát leste. Látta, amint kilépett az ajtón, és a kórház előtti

buszmegálló felé igyekezett.

Megállt az első padnál, egy mozdulattal lesöpörte a havat, leült, és egy ideig

közömbösen nézett maga elé, majd a kezével néhány tétova mozdulatot tett; az

arcát tapogatta, az sem zavarta, amint néhány járókelő és a  megállóban állók

megbámulják, éppen ellenkezőleg: testének az egyik felét meggörnyesztette, 

bal karját bénán lógatta alá, jobbjával suta, körkörös mozdulatokat tett, egész

lényével magába szívta az elmúlt órácska eseményeit, a látottakat; ujjai görcsbe

rándultak, teste lassacskán olyan formát öltött, mintha egy rongybábu 

próbált volna tehetetlenül belekapaszkodni az élet utolsó leheletébe, az arca

tompa, ugyanakkor egy végső reménnyel kecsegtető kifejezést öltött,

ajka néma hangokat suttogott a hideg levegőbe, lénye egyre erőtlenebbé,

elesettebbé alakult át: egy haldokló öregemberévé, a színházban 

megformálandó karakterévé..........................

Tovább »

Szemkiverő weblapjaim (Játék)

 Nem is Mó, nem is Mid kergettek őrületbe, akik meghívtak a játékba, hanem

a kedvenc weblapjaim, rögtön a Blogtér után (ami ugye már egy).

Ott a Blogtér főoldalán, a legfrekventáltabb helyen, szinte már kiveri a szemem,

akkora (huge) reklámot kap, de nem tudok ellenállni neki, hogy ne nézegessem

naponta állandóan, már-már tébolyodott odaadással.

Ez a Ruben étterem!

Az utóbbi időben teljesen rászoktam, függővé váltam tőle, szeretem, 

kezem-lábam remeg, izzadok, ha nem kapom meg belőle a kellő adagot, de most

sem találom.Segítsen már valaki! Kerülő utakon járok a nyomába, mert a rabjává

tett.

Már nem tudok nélküled élni, Ruben!!!

http://www.rubenrestaurant.hu/ (ez már kettő)

Aztán külön az étterem oldaluk (az már három)

Az ételeik (az már négy)

.......és az italaik.....(az már öt)

Hiányzol, Ruben!!!

A teljes személyzetet meghívom játszani!

Tovább »

Végeláthatatlan tevékenységeim (Játék)

Regénylapok hívott meg játszani (link a kommentnél)

Se szeri, se száma, mert milliónyi az infóm, DDDe van ami még ennél

is fontosabb, sőt, van AKI még ennél is fontosabb. El kell nézzétek ezt

nekem, mert gyarló ember vagyok, ám ne komolytalankodjon itt senki,

mert mindezt csak Ő  tudhatja. Húúúúú, mit össze nem sóhajtozok, bár

az sem okozna problémát , ha itt mindenki én lenne, de ez abszurd,

mert én csak ÉN lehetek, egyedi és megismételhetetlen. Higgyétek el, 

nagyon fontosak vagytok nekem valamennyien, DDDe ezt csak NekeD

mondom : egy icipicit nagyon hiányzol most is.

Amennyiben máshogy nem megy, felállok egy székre, onnan kiáltok

jókedvemben, kac-kac és újfent kac, mondhatnám azt is, hogy hihi vagy

hehe, de az olyan sablonos, az előbbi a védjegyem, és ne tessék itt 

türelmetlenkedni, elő az érzelmekkel!  Ó, ha tudnátok, én miket tuDok, 

amit Ti nem tuDhattok.

Köszönöm a mai estét. Ah, megint mennyi nyitott kérdés.

Int és egy csábos mosoly és kacsintás kíséretében álmodni megy...:)))

Tovább »

Álláskeresés (Játék)

Christin meghívására (link a kommentben)

Ülök szemben a számítógéppel és a Talking CV szoftverrel.

 - A szangvinikus vagy a kolerikus típusba sorolja magát?

 - Fellobbanásaimat kizárólag a munka elvégzése iránti eltökéltségem

motiválja, nem ismerem a lemondás szót, téves elképzelés az,

miszerint a bajban lehangolódnék, sőt, éppen ellenkezőleg, velem

született képességeim, tehetségem, amelynek igen sokszor hasznát

vettem.......

Tovább »

Homokvárak

 A kis Orbán egy homokvárat épített magának a tóparton. Szó se róla,

tetszetősnek találta. Aztán egyszer csak megjelent a kis Gyurcsány, és

gátlástalanul szétrombolta.

Másnap a kis Gyurcsány is épített magának egyet, úgy vélte, ez a tökéletes,

meg is volt elégedve magával, de ekkor a semmiből felbukkant a kis Orbán,

és könyörtelenül keresztül gázolt rajta.

Aztán ez így ment nap mint nap, mindketten igyekeztek meggyőzni a

pajtásaikat, hogy az ő váruk volt a szebb, a tetszetősebb. Megpróbáltak

minél több barátra szert tenni, hogy az igazukat bizonygassák.

A kis Orbán füllentéssel vádolta a kis Gyurcsányt a pajtásai előtt, a kis

Gyurcsány pedig azt sulykolta a többiekbe, a kis Orbán mindössze egy 

légvárat épített magának.

A hallgatóság pedig nem tudta eldönteni, kinek is higgyen igazán.

Aztán egy szép napon mindketten kaptak egy atyai fülest, és örökre

eltiltották őket a tóparttól.

 ...csak a szétrombolt homokvárak maradtak utánuk...

Tovább »

A sorozatgyilkos

 Már hetek óta követte a lányt. Ismerte a szokásait, gondosan felmérte

a terepet: magányosan álló ház a külvárosban, a legközelebbi szomszéd

ötven méterre, fák és bokrok mindenütt, sűrűn benőve a környéket, igazi

búvóhely, tökéletes rejtekhely.

Ezen az éjszakán is ott lapult és várt. Az egyetlen akadályt rég leküzdötte;

a házörző, egy öreg németjuhász már kiszenvedett, utolsó rúgásait, 

vonaglását közömbösen nézte végig. Amikor elérkezettnek látta az időt,

a lakás egyik hátsó ablakához lopakodott. A szülők szobájához. Szüksége

volt a szülőkre, szüksége volt rá, hogy törődjenek vele, sőt, a figyelem

középpontjába kerüljön.

Ugyanakkor a hang mindig azt súgta neki, az anyja és apja magára hagyták,

nem törődtek vele, figyelemre sem méltatták, csak az önös érdeküket tartották

szem előtt, aztán mindörökre kitaszították. "Szerezd vissza a szülők figyelmét,

irányítsd magadra, ha kell, mindenáron, mindenáron, mindenáron!..."

Kezét a halántékára szorította, mert az utolsó hangfoszlányok fájdalmasan

hasítottak a fejébe.

Ezen a nyári éjszakán megkönnyítették a dolgát, mert bár akadályt nem 

ismerve bármikor könnyedén behatolt volna, az egyik ablakot résnyire nyitva

hagyták. Bemászott, majd nesztelenül az ágyukhoz lopakodott, zseblámpája

fényénél egy ideig elnézte őket; egymásnak háttal feküdtek, mintha csak a saját

szüleit látta volna; békésen aludtak, a férfi olykor felsóhajtott; izzadságcseppek

gyöngyöztek a homlokán.

Aztán egy villámgyors mozdulattal a férfit a hajánál fogva lerántotta az ágyról a

szőnyegre; amint az félálomban megpróbált feltápászkodni, zseblámpája 

fényében látta halálra rémült arcát, és ez elégtétellel töltötte el. Mielőtt a férfi

magához tért volna a sokk okozta kábulatból, egy gyors mozdulattal torkon  

vágta, s egyelőre csak szenvtelenül bámulta, amit fuldokolva, görcsösen 

kapkodva levegő után, összegyűrve maga alatt a szőnyeget, tehetetlenül vergődik

a lába előtt.

Ebben a pillanatban felriadt az asszony, lerázta magáról a plédet, de addigra már

a zseblámpa fénye könyörtelenül a szemébe fúródott, és elvakította, mintha a

világ belobbant volna előtte. Remegve kászálódott le az ágyról, jóformán azt sem

tudva, mit cselekszik, alig bírt megállni a lábán, a félelem megbénította; az értelme

már régen cserbenhagyta, csak arra maradt ereje, hogy érezzen; érezte,  amint a

combján végigcsorog a vizelete.

Két szobával arrébb felriadt a lány is. Felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló 

kislámpát, magára kapott egy hálóinget, de nem tudta eldönteni, álmodta-e, vagy

valóban hallotta azokat a rémísztő hangokat.

Rövid tétovázás után végül is kilépett a sötét folysosóra, s önkéntelenül a szülei

szobája felé botorkált, álomittas szemekkel keresve a legközelebbi villanykapcsolót.

Akkor torpant meg először... Valahonnan a háta mögül, mintha a hangok a 

túlvilágról jöttek volna, lépéseket hallott. A lány összeszedte minden lélekjelenlétét

és erejét, ám újra megtorpant... Egyszerűen képtelen volt megfordulni.... A hangok

felerősödtek, teste megfeszült, agyában nehéz kalapácsként dübörögtek a lépések,

szája sírásra görbült, de még mielőtt felsikolthatott volna, egy durva kéz tapadt az 

ajkára.

 - Maradj veszteg - súgta egy rekedtes hang a fülébe. - Maradj veszteg, vagy

meghalsz.....

A lány lúdbőrös testén végképp urrá lett a remegés. Ahogy a szájára és orrára

csavarodott ujjak résén át megpróbált levegőt venni, hörgő hangok szakadtak fel 

a tüdejéből. Fogvatartója egy lámpát tartott a kezében, s rövidesen kísérteties 

fények villantak fel a sötét folyosón, ahol mintha természetfölötti módon

megnyúltak volna az árnyékok. Kettőjük testének a sziluettje ott himbálózott a falon,

ahogy a lámpa hol feljebb emelkedett, hol lejjebb ereszkedett. A férfi végigpörgette

ujjai közt a lány haját, és kéjesen felnyögött. A lányt hányinger fogta el, mert a

hátulról szorosan hozzásimuló fantom férfiassága felgerjedt, amit lehetetlen volt

észre nem vennie.

A férfi lódított egyet a lányon, aki a falhoz csapódott, s fájdalmában lassan csúszott

alá, mígnem elterült a kövezeten, de annyi ereje még maradt, hogy elképedve

nézze a férfit, amint előregörnyedt, és eltorzult arccal kezét a fülére tapasztotta, 

lámpája fénye láttatni engedte kínba torzult ábrázatát.

A hangok újra zakatolni kezdtek az agyában, és ez a férfit valósággal megőrjítette,

egyre és egyre erősebben mardosták, ám hasztalan próbált megszabadulni

tőlük: "már megint piszkos a kezed, hogy néz ki a ruhád!" És az a szörnyű 

csattanás, az első pofon, ami megrázza benne gyermeki világát. "Már megint

csavarogtál?!" És újfent a csattanás, amitől könnybe lábadt a szeme. "Már megint

almát loptál, mire tanítottalak én?!" És már ütések, egyre és egyre durvábbak!

Apja alkoholgőzös lehellete, amitől felfordul a gyomra. "Addig pedig nem állsz

fel az asztaltól, amíg meg nem eszed, ha kell, beléd tömöm!" És az apja a hajánál

fogva lerántja a székről, és először rúgja gyomorszájon, miközben kiesik a kezéből

a sörösüveg, és csörömpölve szóródik szét szilánkokra a konyhakövön. De hiszen

még csak gyerek volt! És újfent a vég nélküli csattanások, ütések, rúgások! "Majd

én móresre tanítalak, bezzeg a nővéred, példát vehetnél róla!" És az anyja nem 

védi meg az apjától, kezében egy üveggel, kifejezéstelen tekintettel bámul rá, és a

sírására-zokogására sehonnan, de sehonnan nem érkezik válasz, csak a

nadrágszíj fájdalmas, csípős sújtását érzi a hátán, amitől kiserken a vére; teste

kék-zöld a rendszeres ütlegeléstől; és az örökös példálózás: "bezzeg a nővéred, a

nővéred, a nővéred....."

A fájdalma valamelyest csillapodott, homlokáról egy izzadságcsepp gördült alá,

és a folyosó kövezetére csobbant.

A lány szörnyülködve nézte, és moccanni sem mert... A fájdalomtól félig kábultan

várta, mit hoznak a következő percek.

A férfi megrázta magát, majd könyörtelenül belemarkolt a hajába, és a lányt a

szülei szobája felé vonszolta. Belökte, majd becsukta maga mögött az ajtót.

A lány szűkölni kezdett, mert a villanyfényben látta, hogy a szoba mindkét ablaka

bezárva és befüggönyözve, szülei egy-egy széken egymás mellett ülve, kezük-

lábuk öszekötözve, szorosan a székhez rögzítve, szájuk ragasztószalaggal

letapasztva.

A férfi maga elé penderítette a magatehetetlen, remegő lányt, háttal magának, de

szemben a szüleivel, majd újfent a hajába markolt; a lány nyaka szinte 

kibicsaklott, ahogy a férfi hátrafeszítette a fejét. A szülők tehetetlenségükben

a köteleiket rángatták, kétségbeesett tekintetük hol a lányukat, hol a férfit

pásztázta.

Az lassan, akkurátusan, ájtatosan, hogy a szemek immáron kizárólag csak 

rászegeződjenek, fekete nadrágjának hosszú oldalzsebéből előhúzott egy

kést, és élét a lány torkára illesztette.

... és a hangok ismét zakatolni kezdtek az agyában, egyre erősebben és 

erősebben, ugyanilyen erővel ült ki az arcára a fájdalommal vegyes, kéjes öröm

érzete, ahogy tébolyult állapotában félszemmel szemközt a könyörgő tekinteteket

leste.

Hosszú ideig kivárt, aztán egy gyors mozdulattal vágta el a lány torkát. Ellökte

magától, néhány lépésnyit még el is hátrált tőle, és egy ideig a vergődését

bámulta.

Aztán a halott lányhoz lépett, megállt fölötte, és lecsatolta a nadrágszíját. A lány

szüleinek a tekintetében elszörnyedés, félájult, apokaliptikus révedezés, de a 

férfit ez már nem téríthette el a szándékától, sőt, mindannyiszor felajzotta a 

vágyát, hogy agyában a hangok kínzó lüktetésétől örök életre megszabaduljon;

ez már a negyedik alkalom, és ideig-óráig nyugtot is hagytak neki, miután porrá

égetett maga mögött mindent; és amint félig meztelen teste a vérrel bemocskolt

holttest fölött hullámzott, a végtelen nyugalom érzése töltötte el.......................

Tovább »

Adagio

A férfi hanyatt feküdt az avaron. Felületes szemlélő halottnak

hihette, csak figyelmes szem vette volna észre, amint a test

olykor meg-megvonaglik, és az ujjak görcsösen markolnak a

fűcsomókba.

A férfi hosszasan gondolkodott: apránként helyére illesztgette, 

hogyan is került ebbe a helyzetbe.

Széjjelebb tekintett, és látta a fák lombkoronáját, amely percekkel -

ki tudja -, órákkal ezelőtt még összefolyt a szeme előtt, és lassacskán

rájött arra, hol is van tulajdonképpen.

Egy erdei tisztáson feküdt, érezte a nyirkos esőáztatta talajt a teste

alatt. Mocskos, saras ujjaival beletúrt csuromvizes hajába, görcsösen

megmasszírozta a haléntékát, majd emlékezni próbált. Néha emlékképek

lepték meg, de hasztalan próbált kapaszkodót találni, szüntelen elillantak

előle. Arckifejezése maga az esdeklés, a szeme tele volt könyörgéssel.

Ezt a pillantást nem lehetett félreérteni; ez a fetrengő emberroncs

tudva-öntudatlan fohászkodott volna mindenhez és mindenkihez, de a

szája néma volt és vértelen, undorító módon nyáladzott: egy kábítószeres

arca!

A szenvedő tovább kutatott kusza gondolatai között, néha emlékképek

törtek elő valahonnan, de újfent csak elillantak előle, és fásult arccal,

továbbra is hanyattfekve az avaron, egyelőre belenyugodott 

sorsába. Talán két-három óra telhetett el, amikor ismét feleszmélt. Úgy 

érezte, valamennyire erőre kapott, viszonylag könnyedén felkönyökölt, még 

a lábát is felhúzta az álla felé.

Valami derengeni kezdett az agyában. Egy szalmatetős menedékház képe

bontakozott ki homályosan az elméjében. Feltápászkodott, és arra vette az 

irányt, amerre sejtette, hogy ráakadhat.

Félóra múlva célhoz is ért. A menedékház ajtajába kapaszkodva úgy-ahogy

megállt végre a lábán. Szorongó szívvel nyitott be, de bárcsak ne tette volna.

Széjjelnézett: egy koszos szatyor feküdt ott bent középen, mellette egy

injekcióstű!

Könnyezve rogyott le a fal melletti padra, és merengve bámult ki a piszkos

ablakon. Arcát a tenyerébe temette, mert az injekcióstű látványa lassan

rendezte kusza gondolatait.

Odakint dörögni és villámlani kezdett. Két perc múlva esőcseppek kopogtak

a szutykos ablakon. Ekkor a férfi felállt, és öklét rázta a szalmatető felé.

Emlékezetében lassan összeállt a kép!

Két éve vált el a feleségétől. Az asszony, amikor rájött, hogy férje nem csak

az ital, hanem a drog rabja is, idegösszeomlást kapott.

Később a bíróság négyéves gyermeküket az anyának ítélte, aki a kislánnyal

továbbra is a természetvédelmi terület mellett fekvő tanyasi házban lakott.

A hatóság az apa számára havonta egyszeri láthatást engedélyezett, amivel

ő élt is.

Ilyenkor kézenfogta a csöppséget, és kirándulni vitte az erdőbe.Mindketten

élvezték ezt, mert milyen nagy boldogság is volt az erdőben kóborolni. A 

kislány virágcsokrot gyűjtött, ügyesen összefonta, aztán örömtől sugárzó 

arccal mutatta meg az apjának, aki nem győzte elégszer dicsérni őt. Olykor,

amikor a leányka megijedt egy hirtelen előbukkanó tapsifülestől, nevetve

összeölelkeztek, hogy aztán kéz a kézben fussanak az áldást adó napsugarak

felé, melyek hűségesen cirógatták arcukat, s megcsillantak a kislány szöszke

hajfürtjein. 

Milyen határtalan boldogság volt együtt lenni ezzel a tüneménnyel, és végre

kiszabadulni a városi albérletből!

A férfin azonban mégjobban elhatalmasodott a drogok utáni vágy, és már

nem tudott megálljt parancsolni magának.

Volt felesége ezen az ominózus reggelen rögtön észrevette, hogy egykori

társán érkezésekor izgatottság lesz urrá, testén enyhe remegés fut végig.

Sőt, az asszonynak szemet szúrt a furamód koszos szatyor is, így aztán csak

vonakodva engedte el volt férjével a kislányt. Programként a szokásos erdei

kirándulás szerepelt.

...És ahogy a férfi a menedékházban véres homlokát nekinyomta az 

ablaküvegnek, végképp kitisztult előtte a kép. A lányával aznap a zsilip felé

sétáltak!  Mintha áramütés érte volna! Felpattant, és kivágta maga előtt az

ajtót. Arcát, testét véresre horzsolták az ágak, bokáig ragadt a sárba. 

Sípoló tüdővel törtetett ez a szánalmas alak a zsilip felé, hiszen ott át kellett

jönniük, és hazafelé is arra vezet az út. A betonpadka mindössze húsz centi

széles, és alatta ötméteres mélység tátong. A kiszáradt mederben egy csepp 

víz sem volt, aznap esett először.

Az ingoványos talajon utat tört magának az utolsó bokrok között is. Megérkezett

a zsiliphez, és letekintett.

Aztán  feljajdult, és belevetette magát a mélybe.

Őrjöngő zokogás rázta. Ott feküdt a lányka élettelenül, véresen, törött tagokkal.

A nyomorult magához szorította drága kis testét, ölelte, csókolta, és fájdalmában

egyre csak üvöltött, üvöltött.....................

Tovább »

Az anya

Az asszony sosem bocsátott meg magának. Nyolc éve, nyolc

elviselhetetlenül hosszú éve kínozta már a lelkiismeretfurdalás,

és nem hagyott neki egy csepp nyugtot sem, pokollá tette a napjait

és az éjszakáit, hogy azon a reggelen magára hagyta kétéves

gyermekét. Pedig csak egy saroknyira szaladt át vajért, de valamiért a

barátnőjénél maradt. Talán csak az előző napi eseményeket beszélték

meg, talán másvalami volt az, ami ott marasztalta, valami kis jelentéktelen

epizód a falu életéből, de számított ez bármit is, amikor az utcáról

felharsant az első kétségbeesett kiáltás: "tűz van!"

Az ő házuk kisszobája égett, ahol a gyermekét magára hagyta. Hirtelen egy

csődület közepén találta magát az utcában; néhány férfi megpróbált két

irányból is bejutni a szobába, de a felcsapó lángok mindahányszor

visszaszorították őket. Egyedül az anya volt az, aki kétségbeesésében

képes volt utat törni magának a lángcsóvák és füstfelhők között; nem is

bátorság volt ez, hanem az az ösztönös érzés, amellyel egy gyermeket

képes halálra szorítani a féltő anyai ölelés.

A  tűzoltók hozták ki mindkettőjüket. A gyermek halott volt. Az anya életben

maradt, életveszélyes állapotban szállították a közeli város kórházába. Az

életét megmentették, de soha, de soha nem tudta ezt meghálálni senkinek;

minduntalan ugyanaz a nap járt a fejében, és előtörtek a reflexek: bárcsak

minden fordítva történt volna! Nem lehetett ott a gyermeke temetésén, a

rendőrök kérdésekkel zaklatták, és a férje sem bocsátott meg neki soha:

elhagyta, átkozva magát, hogy azon a napon nem lehetett otthon.

Azóta az asszony minden éjszaka útra kelt a falusi temető felé, mindjobban

leépülve, mindjobban megzavarodva, megbomlott elmével, abban a vak

reményben és hitben bízva, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer viszontláthatja

még ebben az életben nyolc éve halott gyermekét.

Ezen az éjszakán is fel-alá sétálgatott a sírok között, már ismerte valamennyit;

csend ölelt körül mindent, csak a tücskök monoton ciripelése hallatszott a közeli

erdő felől; a távolban a halottasház szomorú kontrasztja magasodott ki a hold

csalóka fényében.

Egyszer csak az asszony felkapta a fejét. Valahonnan alig érzékelhető neszezés

kúszott a fülébe. Az elmúlt nyolc évben, amióta éjszakánként a temetőt járta, száz,

vagy akár ezer hangot is meg tudott különböztetni egymástól, de ezt a neszezést

most hallotta nyolc év után először!

Egy pillanatra megtorpant, ám összeszedte magát, és fülével a hang forrása után

kutatott. Fátyolos volt a hold fénye, sejtelmes a furcsa neszezés, de mégiscsak

volt benne valami ismerős nyolc évvel ezelőttről, amely az asszonyt egy újabb

reménnyel kecsegtette. Tekintete a temetőt körbefonó dús aljnövényzetet

fürkészte, és a szíve szaporábban kezdett el verni, mert a szeme újra és újra a

kisfia sírhantján akadt meg. Elindult feléje. Mintha hívta, csalogatta volna.

Különös kontraszt: az erdő sötét fala, és a derengő holdfényben fürdő, egyszerű

fakereszttel ékesített sírhant , nem messzire az erdő szélétől.

Az asszony lassú léptekkel haladt a hant felé, kezét a mellére szorította. Semmi

kétség: a hang és a látvány vonzotta őt, és a lábai vakon engedelmeskedtek.

Az asszony három lépésnyire állt meg a sírhanttól, és előre szegte a fejét. Félig

még oldalra is fordította, hogy a neszezést jobban hallja, mert a hangok

kétségtelenül a sírhantból lopakodtak a fülébe. Az asszony egész lényét csupa

feszültség és izgalom járta át. A félelem és a vágy viaskodtak benne, de egyik

sem tudott felülkerekedni a másikon: az asszony földbegyökerezett  lábbal állt

és várt.

Aztán olyan kép tárult elé, hogy a melléről a szája elé kapta a kezét, és azon volt,

eldöntse végre, vajon a hold csalóka fénye űz vele csúfos tréfát, vagy valóban

megmozdult a sírhantba tűzött kezdetleges fakereszt.

Az asszony minden kétsége eloszlott, és ezzel együtt erősödött fel benne

megbomlott elméjének vak hite és reménye, amely még életben tartotta, mert

valahonnan a föld mélyéről vékonyka sírást vélt hallani, és groteszk örömtől

eltorzult arccal látta, amint a halom tetejéről legördülnek, és egyre csak csorognak

alá a homokszemcsék milliói.

A sírás felerősödött, és az asszony csapdába esett: a csalóka hit és öröm

semmihez sem hasonlítható csapdájába. A kereszt eldőlt, és a homokszemcsék

most már lavinaként folytak alá. Az asszony térdre vetette magát, a sírhant széléhez

mászott, és tíz körömmel esett neki a homoknak, egyre és egyre mélyebbre vájt

bele, tébolyult átszellemültséggel a tekintetében, hogy újra láthatja őt, magához

ölelheti, és mindörökre elhagyhatja a keresztjét, amit nyolc éve cipelt magával

keskeny vállain.

Másnap reggel találtak rá egy frissen kiásott sírgödör mélyén. Nyakaszegetten,

eltorzult arccal; de boldogan, és végre nem egyedül, hanem újra anyaként

vele - ott,  abban a másik világban............... 

Tovább »

Elveim és nem azok (Játék)

Stanci hívott játékra, hogy az elveimről (ha vannak) beszéljek.

Nem vagyok teljesen a birtokában annak az eltökéltségnek,

szilárd meggyőződésnek, amelyek irányt szabnának a tetteimnek,

és szerintem jól is van ez így, mégha rengeteg hibával jár is,

szerintem kevesebbel, mint az ellenkezője.

Ezek szerint:

 - nem mondhatom azt, hogy teljes meggyőzősésből örülnék mások

sikereinek, mert nem hiszek abban, hogy ezzel mérnénk másokat,

ellentétben azokkal, akik erről szentül meg vannak győződve.

Azok sikereinek örülök csak, akik valódi értéket hoznak létre, 

teljesen mindegy, milyen területen.

 - ugyanakkor nem mondhatom, hogy elvből örülök a saját sikereimnek,

az örök elégedetlenség okán.

 - nem mondhatom azt, hogy meggyőződésből hiszek az igazságban és

a jóságban, csak abban, miszerint megkérdőjelezhetetlenek, hiszen

örökké léteztek és létezni is fognak, arról, hogy sokszor hamis színben 

tűnnek fel, mi emberek - köztük jómagam is - tehetünk.

- nem mondhatom, hogy elvből örülök a tevékenységeimnek, mert

egyszerűen nincs meg bennem meg az a megelégedés, amely a

tudásomat, a képességeimet, terveimet  illeti, és nem is lesz meg soha.

 - nem mondhatom, hogy meggyőződéssel tekintenék magára a 

munkára, szerintem csak az a tevékenység tarthat számot örömre (bármi

lehet az), amely boldoggá és hasznossá teszi az embert, az állásként, 

kényszerből végzett munka (bármi legyen is), semmi építő jelleggel nem

bír, a végzőjével együtt fakul bele  szürkeségbe.

                                                             de:

- elvből fontosnak tartom, hogy mindig a tükörbe tudjak nézni, ez az, ami

nem mindig sikerül.

 - elvből azon vagyok, hogy helyzetemen - és másokén is - szüntelenül

javítsak.

 - elvből züllöttnek tartom azt a társadalmat, ahol az emberek nem képesek

munkával (mégha a túlélésért is) megkeresni a kenyérrevalót.

 - elvből ellene vagyok az erőszaknak, bárki sérelmére is.

 - elvből elutasítom azt a gondolatot - hibáim ellenére is -, hogy csak a 

saját boldogságával törődjön az ember, ez önzőség, a visszájára fordulhat,

később magárautaltságot, magárahagyottságot eredményezhet.

 - elvem, az örök elégedetlenség előre visz.

 - elvem szerint dőreség csak a pillanatnak élni, igaz, két év múlva is ma 

lesz, de nem mindegy, hogy tervszerűen, vagy anélkül jutunk el addig a

pillanatig.

Mivel jóformán mindenki játszik, fogalmam sincs, kinek adom át a

stafétabotot....

Tovább »

Morfin

A tizenhat éves lány karbafont kézzel, a falnak támaszkodva,

megvető tekintettel méregette az anyját, tekintetéből csak úgy

sütött a gyűlölet.

 - Szóval akkor hogy is van ez? - kérdezte lenézően. - Miért is

lettem én drogos?

 - Azért, mert gyenge vagy! - vágott vissza az anyja. - Nincs egy

csöppnyi akaraterő benned. Igen! Az a legkönnyebb! Felejteni!

De szembenézni a problémákkal, és megküzdeni velük, az már

büdös neked!

 - Méghogy büdös? - kérdezett vissza gúnyosan a lánya. - Hogy is

volt az, amikor kirúgtak? És miért is?

 - Nem rúgtak ki sehonnan, te is jól tudod, csak...

 - Igenis, DOKTORNŐ  - replikázott a lánya. - Már akkor nyomtad

magadba az anyagot, amikor megszülettem...

 - Ne merészelj velem így beszélni!

 - Méghogy ne??? Hiszen egy morfinistát hoztál a világra!

 - Ezt már megbeszéltük egyszer...

 - Nem beszéltünk meg semmit! - fakadt ki a lánya.  - Tavaly méltóztattál

néhány szót vakkantani, hogy amikor még orvos voltál, és megszültél

engem, már akkor telenyomtad magad az anyaggal.

 - Jól van - sóhajtott fel az anyja. - Ülj le, és beszéljük meg.

A lánya kényszeredetten engedelmeskedett.

 - Igen, morfinista voltam - kezdte az egykori doktornő. - A születésed

előtt már öt évvel hatvan köbcenti, három százalékos morfiumon éltem,

intravénásan fecskendezve, de a terhesség előtt és alatt leálltam vele,

így a vérem a legérzékenyebbre, a légzőközpontodra hatástalan volt, és

amúgy is, a vegetatív és reflekxéletet élő újszölött a morfin eufóriás

hatását felfogni még képtelen, így ez a vágy nem fejlődhetett ki benned.

 - Nem érdekel! - pattant fel a lánya. - Ezt is csak azért hoztad fel megint,

hogy mentegesd magad, és mert tavaly rászoktam a drogra. Nem

gondolod, hogy ELŐBB  kellett volna szólnod?!

 - Ne felejtsd el, az anyád vagyok!

 - Az. - Azzal sarkon fordult, de még visszaszólt:

 - Cseszd meg a magyarázkodásodat, és bazd meg! - Azzal kiviharzott,

és bevágta maga mögött az ajtót.......... 

Tovább »

Anyu?...

Már hetek óta rosszul aludt; a fejét a párnájába fúrta,

belegabalyodott a paplanba, amint ide-oda forgolódott,

ráncossá gyűrte a lepedőjét. Aztán az egyik éjszaka történt

valami, ami örökre megváltoztatta az életét. Verejtékezve riadt

fel, és vett néhány mély lélegzetet.

Lefejtette magáról a takaróját, és csak úgy mezítláb botorkált

szobájának az ajtajához, és amint kilépett, mintha egy másik

világba csöppent volna, mint amit eddig megszokott. Körös-körül

mindenhol égtek a villanyok, ez némileg megnyugtatta, lépteit

arra irányította, ahol mindig is biztonság várt rá. Benyitott a szobába,

és az éjjeliszekrényen álló sárgaernyős lámpácska fényében

meglátta anyát az ágyon fekve, és ez elűzte a félelmét a rossz

álmoktól, melyek megkeserítették az éjszakáit.

Egy pillanatra megtorpant, mert nem látta apát, és anyának az

arcán-testén piros, szürkés, kék színek tarkállottak, de a gyermek

megtorpanása hirtelen elillant, sőt, a lelke felujjongott, hiszen

sokszor látta már a tévében, amint a gyerekek, felnőttek, bohócok

annyi, de annyiféle színnel mázolták be arcukat és testüket, és ez

mindig megnevettette őt. Megszaporázta lépteit, az ágyra vetette

magát, térdecskéin anyához mászott, melléje furakodott -, de anya

nem mozdult, nem ölelte át, mint szokta, ez végtére is megzavarta

a gyermeket, de bízva abban, hogy anya csak játszik vele, és rögtön

a karjaiba kapja, megpuszilja, bolondos jókedvében megrázta a

karját, csibészes mosollyal még a hajtincseit is húzogatta -, ám

anya továbbra is mozdulatlan maradt, és ekkor a gyermek

megszeppent.

Lemászott az ágyról, apát kereste, apró lábaival végigtipegett a

lakáson, a konyhában talált rá, ültében hátát a falhoz támasztva,

a térdeit felhúzva, ölébe ejtett fejjel, arcát a kezébe temetve. A 

gyermek lefejtette a kezét az arcáról, hogy apa magához ölelhesse,

de apa egész testében reszketett, és a gyermek látta, hogy sír, és 

ez megrémísztette.

Visszatipegett anya szobájához, belesett, de anya továbbra is

mozdulatlanul feküdt; és ő csak állt ott megdermedve, zakatoló 

szívvel, sírásra görbülő szájjal, semmit sem értve.........

Tovább »

Az oralitás perverzitása

Élvezte, ahogyan lágyan ráhajolt, érezte a keménységét, amint

az ajkai közé vette, a nyelvével gyengéden körbesimogatta,

élvezte az ízét, semmivel össze nem téveszthető zamatát, és

örömét lelte benne, ahogy egyre jobban kitöltötte a száját, egyre

mélyebben hatolt a torka felé, a kezébe fogta, és játékosan jobbra-

balra, majd körkörösen irányította, közben felnézett, elkapta férje

tekintetét, mielőtt még a szemhéja lecsukódott volna, érezte, amint

teljesen belefeledkezett a pillanat mámorába. Sosem látta még

ilyen átszellemültnek a férje tekintetét az elmúlt tíz év során, mióta

házasok voltak, és amióta ő hatalmas karriert futott be , ami miatt

a szülés gondolatát is egyre halogatta, miközben a férje lassan

beleszürkült a hétköznapok világába, de a mai estén, az ő harmincadik

születésnapján a férje mégiscsak kitett magáért, noha egyáltalán nem

keresett rosszul, de hozzá képest csak a töredékével járult hozzá a

családi kasszához. Ám a mai estén tényleg gálánsnak mutatkozott:

harminc virágszál, a legjobb pezsgő, gyertyafényes vacsora, drága

nyakék, ami még őt is meglepte; és miközben a férje előtt térdelve

mohó ajkával és játékos nyelvével egyre jobban belefeledkezett a

kényeztetésébe, gondolatai mégis máshol jártak; elképzelte, amint

legközelebbi üzleti útján, három nap múlva Rióban az őt körülvevő

férfiak alig leplezett pillantásai közül ismét a kedvére válogathat, újra és

újra átéli majd, hogy nem csak sikeres üzletasszony, hanem

kívánatos, egyenesen ellenálhatatlan még harmincévesen is, így aztán

buja élvezettel tekintett bele a világba; ám a férjéhez ragaszkodott, bár

számtalanszor megcsalta őt, de jól tudta, az idő múlékony, és ha bájai

a semmibe vesznek, rá biztosan számíthat, ezért ennyi kényeztetést,

amelyben most is részesítette, cserébe a szülinapért, még ő is

megérdemel. Miközben ezek a gondolatok átcikáztak az agyán, érezte az

ernyedést a szájában a férje térdei közt, és amint kicsusszant az ajkán,

felforrósodott testtel, egyre kábultabb jókedvében hátrahajtotta a fejét, és

a nyelvével akkurátusan szétkente a szájpadlásán a férje jóvoltából

hátrahagyott, semmi mással össze nem téveszthető, jellegzetes ízt,

lenyelte, majd kéjes bódulatában, egyre kevésbé tudva már, mit is csinál,

élvezte, amint  a nyálával vegyülve lassan csorgott alá a torkán, de újra és újra

a három nap múlva esedékes riói út villant az agyába, miközben a férje

térdébe kapaszkodva , hangos nevetéssel adta annak tudomására ki

nem mondott szavait, hogy Rióban sokkal, de sokkal nagyobb élvezetek

várnak rá, amit a férje valaha is nyújtani tudna neki. Hiszen számára

mindenből a legjobb jár!

Az orvos felállt az ágyról, átlépte felesége holttestét, a konyhában egy

ruhával letörölte mutatóujjáról a La passion bonbon maradványait, ami

a reklám szerint csak a legjobbnak jár, és azon morfondírozott, milyen

elcseszett ötlet lett volna a hallucinogén oldatot a felesége pezsgőjével

keverni. Felhívta húszéves szeretőjét, és csak ennyit mondott neki:

"Három nap múlva Rióba utazunk, és ott is maradunk, drágám...."

Tovább »

Epizód a délszláv háborúból

D. ezredes idegesen járkált fel-alá a sebtiben felállított

támaszpont egyik rideg szobájában, tekintete minduntalan az

ajtót kémlelte, mint aki vár valakit.

A városnak ez a peremkerülete semmiben sem különbözött a

többi részétől. Az eső kitartóan permetezte a szanaszét heverő

holttesteket, vérüket a közeli kanálisba mosta, a rombadőlt

épületek leszakadt esőcsatornáin át bugyborékolva tajtékzott alá,

sistergett, ha kígyózó füstfelhők ellenállásába ütközött.

Nyílt az ajtó, a tisztiszolga jelentett:

 - Megérkeztek, ezredes úr.

 - Küldje be őket!

Egy főhadnagy és egy őrmester lépett a sivár szobába. Ahogy

becsukódott mögöttük az ajtó, az ezredes ellentmondást nem

tűrő hangon parancsokat osztogatott. Utolsó szavai így

hangoztak:

 - Feltétlenül számítok magukra! Meg kell, hogy találják! A jutalom

nem marad el. Távozhatnak!

Bokacsattanás, feszes vigyázzállás, a tiszt és a tiszthelyettes

kilépett az ajtón.

A  kint didergő katonák között pillanatok alatt szárnyra kelt egy kósza

hír. A főhadnagy - a sebesültszállító alakulat parancsnoka - , és

helyettese az őrmester fontos küldetésben vesznek részt. A múlt

éjszaka heves harcok dúltak. Nyilván valamelyik tiszt felkutatása a

feladatuk. Egyesek azt suttogták, hogy eltűnt, és ha esetleg még

életben van, nem hagyhatják prédául az ellenségnek, de hogy

tulajdonképpen ki az ellenség, ezt ők épp oly kevéssé tudták, mint

túl a városon amazok, akiket ellenségnek kellett tekinteniük, s

akiknek szintén ellenségnek kellett tekinteniük őket, de hogy ki lő kire,

és miért, azt igazából senki sem tudta volna megmondani....

F. közlegény ahogy kora reggel felocsúdott kábulatából, és a viharos

szél az arcába csapta az esőcseppeket, lassan, apránként rendezni

próbálta a gondolatait. Semmi kétség, az éjszaka borzalmas csata

szedte áldozatait ezen a rémjárta tájékon, senki sem kért - és nem is

kapott kegyelmet. Ugyanúgy gyilkolt az is, aki szembe került a másikkal,

mint az az orvlövész, aki fedezéke mögül, a felizzó tűz fényében, alsó

ajkára ragadt cigarettával, borostás álla fölött egyik szemét lehúnyva,

ujját a géppisztoly ravaszán tartva célzott és lőtt, hogy még eggyel több

kezdetlegesen felállított fejfa hirdesse majd az emberiség győzelmét az

emberiség fölött.

F. közlegény kábultságának elvesztése egyenes arányban állt érzékeinek

fokozatos visszatérésével. Az előbb még tompa agy - amely talán tudat

alatt tapintott rá az éjszaka szörnyű eseményeire - az értelem rohamos

visszanyerésének a veszélyével fenyegetett, és nincs ebben semmi

ellentmondás, ha meggondoljuk, hogy a katona súlyosan sebesült volt,

a halálán járt, ahogy szánalmasan, segítséget senkitől sem remélve,

fedetlen fővel, szakadt zubbonyában, tépett nadrágjában hanyatt feküdt

magárahagyottan az eső és véráztatta földön.

Megpróbálta felemelni a fejét - ez volt az első mozdulata -, de gyötrelme,

mely hörgő hangokat szabadított fel a tüdejéből, mintegy megbéklyózta

további próbálkozásait, és visszahanyatlott a földre. A bal lába felől érezte

a fájdalmat, s úgy látszott, a helyzet szülte kíváncsiság egy pillanatra

erősebbnek bizonyult a kínnál, mert alsókarját apró mozdulatokkal maga

alá húzva megpróbált végigtekinteni a testén, vajon hol, s miként sebesült

meg.

A katona feje hátrabicsaklott, , s az égieket hívta segítségül, hiszen ahogy

teljesen visszanyerte érzékeit, olyan kíméletlen erővel tépázta a fájdalom,

hogy már nem is az életéért, hanem - harctéren gyakori az ilyesmi - a

megváltó halálért fohászkodott.

Mégegyszer felszegte a fejét, és eltorzult arccal végignézett magán. A has

fölött jobbra, a lengőborda tájékán lőtt seb, a zubbony vérfoltos, a

ruhafoszlányok vége megpörkölődve. Az egyik fájdalom azonban megöli

a másikat, mert a kín a bal láb felől is tépázza az agyvelőt. Onnan, ahol

jól látszik, combközéptől leszakítva a térd és vele az alsólábszár: egy

kézigránát műve!

A katona, míg a szörnyen megcsonkított húsdarabot, a testét tartani bírta

maga alá húzott, remegő karjaival, széjelebb tekintett. Mindenütt pusztítás!

Szanaszét heverő holttestek, rengeteg civil, alaktalan alakok tömege, és

mintha egy láthatatlan, tébolyult festő kezének munkája lenne, piros,

vörhenyes, kusza ecsetvonások, melyek komoran borítják a halottak testét,

arcát.

Az a felismerés, hogy haláltusájában magára maradt, de még nem

süllyedt el véglegesen a reá leselkedő agónia poklában, arra késztette,

hogy végezzen magával, de akármerre fordította is a fejét, egyetlen fegyvert

sem fedezett fel a közelében. Logikus: a győztesek nyilván magukkal vitték

valamennyit  támaszpontjukra.

Ahogy két üvöltés között verejtékben fürdő arccal oldalára fordult, tőle hat-

nyolc lépésnyire egy kis halmot pillantott meg. Kimeresztette a szemét,

mert szinte megbabonázta a látvány: kétség sem férhetett hozzá, a

dombocska tetejébe egy tőrkés volt szúrva!

A nyomorult összeszedte minden erejét, és az oldaláról a hasára fordult.

A kés látványa annyira felajzotta az idegeit, hogy mit sem törődve a

fájdalommal, , centiméterről-centiméterre vonszolta előre magát, e

csodálatos látomás, a minden kíntól való megszabadulás eszköze felé!

Már csak a fegyver érdekelte, ami mind közelebb került hozzá, szinte hívta,

csalogatta, szuggerálta. Mintha a nyél szemet öltött volna, amit oly nagy

vonzerővel ruházott fel a természet, hogy a haldokló, a reménytől, hogy

végezhet magával, újabb és újabb erőre kapott, előbb még görcsberándult

ujjait most látszólag könnyedén pörgette végig mászás közben a talajon,

miközben maga mögött hagyott egy véres csíkot, és maga mögött hagyta

leszakadt lábát is...

Már csak három méter..., egy..., talán húsz centiméter van még hátra, és...,

és a szörnyű felfedezés!....

Közvetlenül a dombocska pereme alatt a túloldalon valaha egy akna vájt

mély odút, ahol most egy hat-nyolcéves forma fiúcska terült el hanyattfekve,

szinte teljesen megszabadítva ruházatától, félig-meddig meztelenül, inge a

mellénél felszaggatva.A lágy, és még pihegő mellkasból egy tőr hosszú

nyele állt ki; látszott, a penge tövig szaladt a testbe. Abból a szögből,

ahonnan a katona előzőleg figyelte, csak a kés nyele volt látható!

Amint a gyermeket figyelte, a katona öklendezni kezdett. Most értette meg

igazán az egész háború értelmetlenségét, a délszláv vérengzés

értelmetlenségét, a tízezerszám legyilkolt civilek szenvedéseit, a politikusok

értelmetlen hatalmi törekvéseit.

A felfedezés drámai mivolta egy pillanatra megszabadította minden

fájdalmától, de a pillanat elmúlt, és a kín ismét oly hatalmasan kezdte

gyötörni, hogy azon volt, kirántja amaz testéből a kést, és a sajátjába

mártja.

Ekkor azonban történt valami; valami, ami félúton megállította a mohó

kezet, amely a megváltást jelentő tárgyért nyúlt. A fiúcska felsóhajtott, és

kinyitotta a szemét. Meredten bámult a levegőbe, és néhány érthetetlen

szót motyogott.

A közlegény közelebb hajolt, s előbb az arcot, majd amennyire a kín

engedte, a sebet vette szemügyre.

Azon furcsa sebesülések egyike volt ez, amikor a felesleges közbeavazkozás

a szenvedő végét jelentette volna. Látott már ilyet, és felmérte a helyzetet:

ha kihúzza a sebből a kést, a fiúcska menthetetlenül elvérzik, ha azonban

rátalálnak, az orvosi beavatkozás még megmentheti az életét.

A katona nem habozott tovább. Saját gyermekére gondolt, akit ott kellett

hagynia piciny falujában. Még egyszer összeszedte minden erejét,

felüvöltött, eltaszította magát a peremtől, és tehetetlenül legurult a kis

halomről leszakadt lába mellé....

Két hónappal később történt, hogy D. ezredes nyugodtan sétált fel-alá

az ideiglenesen felállított támaszpont egyik szobájában, miközben tekintete

minduntalan az ajtót kémlelte, mint aki vár valakit.

A barátságtalan helyiségbe némi örömet lopott egy vaskályha, amelynek

vörös platnija buja meleget árasztott szét a szobában. Közvetlenül a kályha

mellett egy vaságy terpeszkedett el, amelyen egy hat-nyolc éves forma

fiúcska szunyókált békésen. Az ezredes hozzálépett, megigazította a

lecsúszott takarót, visszahúzta a fiú mellére, amit vastag kötés borított.

Kopogtak. Nyílt az ajtó, a tisztiszolga jelentett:

 - Megérkeztek, ezredes úr.

 - Jól van. Küldje be őket!

Egy főhadnagy és egy őrmester lépett a szobába. Az ezredes egy papírlapot

lobogtatott a kezében.

 - Ma érkezett meg a parancs. Holnap önöket soron kívül előléptetik. Kérdés?

 - Hogy van az unokája, ezredes úr? - kérdezte a főhadnagy.

 - Hála önöknek, jól. Rátaláltak, megmentették az életét. Jutalmat ígértem,

hát kieszközöltem a soronkívüli előléptetést. Ha nincs több kérdés,

távozhatnak!

Bokacsattanás, feszes vigyázzállás, a tiszt és a tiszthelyettes kilépett az

ajtón.

Az ezredes utánuk nézett, és észrevette azt a férfit, aki már napok óta

bámulta a szobáját. Most is ott állt szokás szerint. Sapkája alól kilógott

csapzott haja, arca borostás volt, csak a szeme izzott, akár a tűz. Vállai

besüppedtek, amint a két kezdetleges mankóra támaszkodott. Jól

látszott, hogy a bal lábát tőből amputálták. Kabátujján fekete karszalagot

viselt.

Az ezredes oldalát fúrta a kíváncsiság, így hát kilépett az ajtón.

 - Kit gyászol, jóember?- kérdezte.

 - Feleségemet és gyermekemet - hangzott a válasz.

 - Mikor haltak meg?

 - Nem olyan régen. Bombatámadás érte őket. A levél későn érkezett,

a szomszéd temette el őket. Mire hazaértem, csak a két sírhantot

találtam.

 - És miért nem maradt otthon?

 - Mert nincs már otthonom: Felfordult a világ, uram! Senkinek sincs

otthona....Senkinek.... 

Tovább »

Mindörökké szerelem

 - Mondd ki, mondd ki végre amire gondolsz! - törtek elő a

szavak fájdalmasan Juditból. - Legalább most, az új év

kezdetén. Ennyit végtére is megérdemlek három hónap

után.

 - Szeretlek! - néztem határozottan a szemébe.

 - Nem, ne így mondd, Gábor - rázta meg erélyesen a fejét

 -, így már számtalanszor mondtad. - Azzal hátat fordított nekem,

töltött néhány korty pezsgőt magának, de mielőtt még az ajkához

emelte volna, a poharat két tenyere közt idegesen előre-hátra

görgette.

 - Nincs a szavaidban semmi érzelem - fordult felém ismét, majd

ugyanezzel a lendülettel a poharat az éjjeliszekrény melletti asztalra

tette anélkül, hogy egyetlen kortyot is ivott volna belőle. - Ennyi

erővel azt is mondhattad volna - borult árnyékba az arca -, hogy

nem olyan régen éjfélt ütött az óra, és egy újabb év vette kezdetét. -

Azzal mégiscsak a pohara után nyúlt, és ivott egy kortyot a pezsgőből,

de úgy, hogy le nem vette volna a tekintetét rólam. - Emlékszel még,

milyen ruhában voltam, amikor megismerkedtünk? - kérdezte

váratlanul. - Alig három hónapja történt, tehát nem kell túlságosan

megerőltetned magad.

Felálltam a fotelból, és az italosszekrényhez léptem, így kénytelen-

kelletlen, félig-meddig a vállam fölött intéztem hozzá a szavaimat.

- Nem szeretem, ha ilyen cinikusan viselkedsz.

 - Igen vagy nem? - A kérdése határozott volt, ugyanolyan határozott

volt a válaszom is: - Nem, nem emlékszem, milyen ruhát viseltél,

másnap nem tudtam volna megmondani, milyen volt a szemed

színe, nem emlékszem az ajakrúzsodra, sőt, még arra sem, milyen

cipő volt a lábadon.

 - Akkor mire emlékszel egyáltalán?

 - Arra, hogy alig vártam már a találkozást, és ez az érzés minden

mást elnyomott bennem.

 - Bezzeg a gömbölyded micsodáim, gondolom, rögtön felkeltették

az érdeklődésedet.

Ezekre a szavakra valahol félúton az italosszekrény polca, és a szám

között megdermedt a kezemben a pohár, mert hirtelen nem tudtam

eldönteni, a cinikusság, vagy a közvetlenség szólalt meg Juditból. Ám

nem sokáig morfondíroztam ezen, felhajtottam az italt, és alig titkolt

gúnnyal a hangomban feléje fordultam.

 - Hogyne, a probléma mindig csak bennünk, férfiakban van, mert mi

nem ismerjük a gyengédséget, nem is hallottunk róla, Pedig ti mind

arra vágytok, de ugyanakkor a világ legtermészetesebb módján

veszitek tudomásul a bókjainkat, sőt, titkon örültök is a pillantásainknak,

és amilyen ostoba elképzelés az, hogy mi férfiak mindig csak AZT

akarjuk, legalább annyira ostoba dolog a részetekről elhitetni velünk,

hogyha felfigyelünk rátok, akkor az terhes, mit ne mondjak, OLYKOR

egyenesen tolakodó a számotokra, drágám. - Az utolsó szónak

különös nyomatékot adtam.

 - Ne nevezz drágámnak.

 - Akkor mit kellene mondanom? - kérdeztem nem kevés éllel a

hangomban.

 - Mondd csak úgy egyszerűen azt, hogy kedvesem. - Azzal félig felvetette

a fejét, rézsút nézett fel rám, mintegy cinkosan, ami nem is zavart volna,

ha a viselkedésében nem éreztem volna a cinikusságot, vagy azt a

megnyilvánulást, amellyel úgy éreztem, ha tetszik, ha nem, fölém akar

kerekedni.

 - Mondd csak - szólalt meg közömbösen, mintha nem is érdekelte volna

különösebben a téma, miközben leüllt az egyik fotelbe -, mennyivel

tulajdonítasz nagyobb fontosságot annak az érzésnek, hogy éjszaka a

testem minden egyes porcikáját élvezheted, mondjuk...mondjuk azzal

szemben - ennél a pontnál az ajkait elcsücsörítette, ami sehogy sem

tetszett nekem -, mintha még mindig a szerelemről áradoznál, és a

lelkemben kutatnál az állítólagos mély érzéseim, a gondolatvilágom

érzékenysége, színessége után?

 - Egyáltalán nem áll jól neked, ha így viselkedsz - vetettem közbe, a kettőt

nem választom külön.

 - Lárifári - rázta meg gyerekesen a fejecskéjét, majd a fotelból egy nagyot

nyújtózva a pohara után nyúlt, és ivott egy újabb korty pezsgőt. - A 

kettősséged meghatározója az életednek - jelentette ki határozottan,

mintegy elfeledkezve az előbbi gyerekes fejrázásról -, sőt, tovább megyek,

a lételemed, a lételemeitek. Elárulod nekem - kérdezte -, mikor vagy 

szerelmes pusztán a testembe, és mikor a lelkembe?

Erre a nyilvánvalóan groteszkbe csapó kérdésre majdnem mondtam 

valamit, amit később talán megbántam volna, de időben észbekaptam,

és máshonnan közelítettem meg a kérdést.

 - Azon töprengek - dörzsöltem meg az állam -, hogyan, mi módon tudnám

megértetni a szerelem, vagy legalább is az általam annak tartott érzés

lényegét.

 - Ez csak üres fecsegés, Gábor - vetett rám egy metsző pillantást, de

ugyanakkor volt valami kacérság is a tekintetében, és kezdtem belátni,

nagy hibát követek el, mit ne mondjak, alul maradok, ha ezt a vitát ezen

a szálon folytatom tovább.

 - Tudod - nézett rám nyílt, őszinte tekintettel, mintha a cinikusságát és a

kacérságát egyetlen pillanat alatt levetkőzte volna -, olykor megrémíszt a 

gondolat, hogy valamelyik reggel úgy ébredsz majd fel mellettem, hogy

szétválasztod a két érzést, és a testiség utáni vágy csökkenésével a

másik érzés önmagában már nem állja, nem is állhatja meg a helyét,

és a kapcsolatnak vége szakad, ezért is vágytam rá, hogy a beszélgetés 

elején kihalljam a szavaidból a valódi érzelmeket, a valódi értékeket,

amelyeket nekem tulajdonítasz.

 - Nem szeretem a vágy szót, mert bár az is érzés, de illékony - néztem

rá megkönnyebbülve, felismerve, hová is akart végre nagy kerülővel

kilyukadni -, mert mindig azt az érzést juttatja az eszembe - folytattam,

hogy a természet tréfájának köszönhetően az ember egyedül önmagát

nem képes utálni, ezért is van meg ideig-óráig egyedül, de ugyanakkor

kézzel-lábbal kapaszkodik ebbe a szóba, hogy valaki után vágyat 

érezzen, és ne maradjon mégsem egyedül, ezért a kapcsolatteremtés

ilyen módját, amit a vágy szül, csak a hiányérzet kielégítésére való

törekvésnek tartom, ezt kellene kiverni a fejecskédből egyszer és 

mindenkorra, ugyanakkor megértened, ha szeretkezem veled, nem

pusztán a vágy hajt, hanem annak az érzése, hogy mindez VELED, 

KETTŐNKKEL történik meg, ahol semmi keresnivalója mások világának,

ez az esszenciája az egésznek, és a szerelemben éppen az a csodálatos,

hogy az ember nem a saját különállóságának az érzékenységét kíméli,

hanem éppen ellenkezőleg. Mert mi is történik? Két érzés és nem vágy

találkozik az elszakítottságból egymással, de a vágy csak ideig óráig 

állná meg a helyét, éppen a kielégülésre való törekvése okán, az őszinte,

mély érzések , amelyek a szerelmet jellemzik, és amelyekkel élni kell,

akár mindörökké.

Judit kitágult pupillákkal, elkerekedett szemekkel nézett rám, végül felállt,

hozzám lépett, a mellemre hajtotta a fejét, kis öklöcskéivel néhányszor a

vállamra ütve, mindezt gyerekes módon, amelyben már nyoma sem 

maradt a cinikusságnak, a kacérságnak, de az aggodalomnak sem.

Megnyugodott.

Átöleltem, és belefeledkeztem a jövőnkbe...

Tovább »

Ne is kérdezd!...:)) (Játék)

Mid felkérésére én is bekapcsolódom a játékba, nagy 

szépséghibája a dolognak, hogy a kérdéseket nem én

állítottam össze...

1. Mikor fogtad utoljára valakinek a kezét?

A reggeli órákban a páromnak.

2. Ha megélnél egy háborút, szerinted túlélnéd?

Holtbiztos.

3. Bealszol a tévé előtt?

Mivel van hely, mögötte is.

4. Ittál már tejet közvetlenül a dobozból?

Közvetlenül nem, de közvetve már igen.

5. Nyertél már valaha betűző versenyt?

Igen, de nem tudtam utána mintát adni, így kizártak.

6. Mi volt a legnagyobb vitád valamelyik baráttal?

Most legszívesebben megkérném, mesélje el ő, de

egy ideig még nem tud beszélni.

7. Gyorsan gépelsz?

Lassan, nem kell előnyt adnom másnak, hogy az egyik

kezem még hátra is teszem.

8. Félsz a sötétben?

Nem.

9. Most van valaki, aki tetszik?

Ebben a pillanatban nincs.

10. Miért ért véget a legutóbbi kapcsolatod?

Az már több mint másfél évtizede volt, kölcsönösen

megártott az a kb 4 hónap.

11. Szerencs számod?

7

12. Nyertél már lottón?

Nem lottózom.

13. Most iszol valamit?

Innék valamit....

14. Okosnak tartod magad?

A jelmezbálban Erasmusnak öltözve az voltam.

15. Ettél valaha bogarat?

Ittam, a sörömböl.

16. Most van valaki, aki hiányzik?

Néha, húsz évvel ezelőttről.

17. Mit kérsz Karácsonyra?

Egyszerű ajándékot.

18. Ismered a muffin embert?

Ő sem ismer engem.

19. Beszélsz álmodban?

Mindig ugyanarról, de ez titok.

20. Emlékszel az első csókodra?

Az óvodában?

21. Reptettél valaha sárkányt?

Igen, sokszor.

22. Mikor mentél úszni legutóbb és hová?

Uszoda, tavasszal.

23. Sikeresnek tartod magad?

Nem igen.

24. Kábé hány ember száma van meg a mobilodban?

Soké, nem tudom a számukat.

25. Szerettél volna kapni valaha egy lovat?

Kaptam is, gyerekkoromban egy hintalovat, de párszor

megírtam már, ellopták, ez egyfajta törés volt.

26. Mik a terveid holnapra?

Egy séta.

27. Mit csináltál az elmúlt hétvégén?

Már nem emlékszem rá.

28. Hiányzik a suli?

A hangulata, na meg a bulik.

29. Mikor mondta valaki neked utoljára, hogy szeret?

A párom reggel, amikor megfogtam a kezét.

30. Szeretsz szingli lenni?

Szerettem.

31. Szereted a szobádat?

Nagyon, bárhol lehet benne aludni, még a fotelben is.

32. Ki a hősöd?

Negatív? Mert akkor csak politikus lehet, lekörözve a 

selyemfiúkat.

33. Lógtál valaha a suliból?

Amennyiben az annak számít, hogy a 6. és a 7. óra

között a közeli kiskocsmában már előre ki volt készítve

mindannyiunknak egy korsó sör és egy feles, aztán sipirc

vissza, akkor rendszeresen.

34. Most mit fogsz csinálni (miután kitöltötted a tesztet)?

Megkönnyebbülök.

35. Ha összezárva kellene eltöltened 24 órát egy emberrel,

kit választanál?

A First Lady-t.

36. Ettél valaha kutyakaját?

Össze is vesztem vele rajta.

37. Őszinte ember vagy?

Vannak hibáim.

38. Szereted a ham & eggs-et?

Igen.

39. Mi az a három dolog, ami mindig nálad van?

Iratok, telefon, és a dögcédulám.

40. Van valami sebhelyed?

Igen, egyszer összetörtem egy kissé magam.

41. Szereted az akciót, a pörgést?

Az akciót nagyon, főleg ha a pörgésbe még ráadásul

bele is szédülök.

42. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?

Egy  rockbanda  énekese, ha lenne hangom.

43. Mi a legnagyobb titkod?

Ezt nem árulom el.

44. Milyen gyakran telefonálsz?

Elég sűrűn.

45. Hiszel a szerelemben?

Teljes mértékig.

46. Van valami, amit nem kapsz meg?

Szeretném már befejezni a válaszokat, most én ugyan

nem teszek egyórás kitérőt.

47. Mi az a négy dolog, amit elsőként veszel szemügyre

egy srácban/lányban?

Szeme, arca, mosolya, alakja.

48. Mikor sírtál utoljára?

Gyerekkoromban.

49. Kit öleltél meg utoljára?

A páromat.

50. Jól kijössz a családoddal?

Egy kissé unalmasan, de igen.

51. Hol van a mobilod?

Valamelyik polcon.

52. Mit ettél utoljára?

Csak is ham & eggs lehetett....

53. Mi a kedvenc színed?

Fekete.

54. Milyen filmet láttál utoljára moziban?

A Gladiátort.

55. Most milyen dalt hallgatsz?

Supertramp, Logical Song.

56. Most mire vágysz?

Egy ham & eggs-re.

57. Melyik a kedvenc kocsid?

Mindig is a Citroen volt.

58. Most nézel valamit a tévében?

Ezt a poént már lelőtték, gépelek, és megy a zene.

59. Kivel beszéltél utoljára mobilon?

A biztonság kedvéért rendeltem egy vagon ham & eggs-et...

Mivel fogalmam sincs ki ír most, azért szeretném játékra

hívni Sigelt, de ő elfoglalt, akkor Christin-t, És még gondolkodom

rajta.

Tovább »

Olvastam...

http://bajla.blogter.hu/315184/top_5_konyv_-_2008

kezdeményezését

http://koszasagok.blogter.hu/

folytatását, és

http://mided.blogter.hu/315437/aki nem olvas

felkérését,

ezért összeállítottam a számomra leginkább tetsző

könyvek listáját, amelyeket ebben az évben olvastam, íme:

JOHN STEINBECK: Egerek és emberek

Számomra minden évben kötelező olvasmánnyá vált, bár azt

mondják/írják, témája az Amerikai Álom, csak abban az

értelemben tartom igaznak, hogy a regény szegény napszámos

párosa saját földről álmodozik, ám reményeik összeomlanak,

ma is aktuális olvasmány.

ALBERTO MORAVIA: Római történetek

Moravia történetei római kisemberekről szólnak, alakjait

legtöbbször végletes helyzetekben mutatja be.

GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ: Azért élek, hogy elmeséljem az

életemet

Ezt a könyvet ajándékba kaptam , nem olyan régen kezdtem

el olvasni, de mindenképpen ehhez az évhez számítom, és

érdeklődve várom a folytatást.

KÖRKÉP 90-KÖRKÉP 92

Szintén ajándékba kaptam, magyar prózaírók 1990-ben és

1992-ben összeállított ötvenkét elbeszélését és kisprózáját

tartalmazza.

CHICHAGO OSTROMA, Antológia

1958-tól 1973-ig szerkesztett amerikai novellák, elbeszélések

olyan írók tollából, mint például Thomas Pynchon vagy 

Donald Barthelme.

Amennyiben kedve van hozzá, szeretném átadni a folytatást

Mó-nak, Matifunak, Christin-nek.

Tovább »

A szerelem vak

 - Sokszor félreértesz engem, Péter, és félreértjük egymást

is - töprengett el a lány, aki a húszas évei elején járt, akárcsak

a fiú, miközben lépteit az övéhez igazította, amint búsan-

kedvesen andalogtak a Dunaparton egy Szilveszter előtti

éjszakán.

 - Bizonytalan is vagyok emiatt, Edit - jegyezte meg a fiú, és

ahogy a testük lágyan ringott egymás mellett, volt valami furcsa

hiányérzete az embernek, amely ennek a sétának a velejárója kellett

volna, hogy legyen, de az ujjaik nem fonódtak egymásba.

 - Amikor a szerelemről beszélsz nekem - folytatta a lány -, azt kellene

mondanom, hogy szerelmesen teszed, ha néha nem érezném úgy,

mintha magába az érzésbe szerelmesen.

 - De hiszen ezt már minden módon az értésedre adtam - sóhajtott

fel a fiú, miközben lassított valamelyest a léptein, hogy elfogja a lány

pillantását, mintegy a megerősítést várva.

 - Néha úgy érzem - folytatta aztán -, mintha minden nőnek furcsa,

gyanakvó elképzelései lennének a szerelemről, mintha a szerelem bűn

lenne, amit a nők hajlamosak kizárólag a férfiaknak tulajdonítani, mintha

nekik ebben az égvilágon semmi részük nem lenne, kizárólag a férfiak

képesek őket akarva-akaratlan belevinni ebbe az őrületbe, sokszor úgy

tűnik nekem, a nők ennek nem is hajlandóak a részesei lenni. Néha

már nem is tudom, mit gondoljak rólad, kettőnkről... Nem is tudom, mit

gondoljak a szerelemről...

A lány ekkor megállt, a fiú arcát gyengéden a kezei közé fogta,  és

magához húzta.

 - Igen, a szerelemről beszélsz - nézett a fiú szemébe -, és látod, én is

arról beszélek, éppen ezért van valami kimondhatatlanul képtelen,

gyerekes dolog ebben az egészben, mintha mindketten azt akarnánk

mondani egymásnak, egyezzünk bele, hogy karoljuk át egymást,

ölelkezzünk össze,  a szánkat szorítsuk a másikéra, veszítsük el a

fejünket, pusztán az érzékiség által, és mindig ugyanide fogunk kilyukadni,

mert beszélünk róla, meg akarjuk határozni, körbe akarjuk írni, holott

igazából nem is kellene tudnunk róla, csak éreznünk kellene, kizárólag

éreznünk, és becsapni a természetet, amely gondosan ügyelt arra, hogy

az embereket elkülönítse egymástól.

Miután mindezt egyszuszra elmondta, úgy, hogy közben a fiú arcát továbbra

is a kezei között tartotta, jól látta Péter őszinte tekintetét. Végül is a kezeit

levette az arcáról, és a fiúéba kulcsolta.

 - Merjük átélni, és merjünk élni - látszott a fiú tekintetén, miközben újfent

elindultak, andalogva, de most már kéz a kézben, szorosan összebújva,

mintha az  előbbi intermezzo meg sem történt volna.

 - A szerelem sohasem terjed túl önmagán - bújt még szorosabban a lány

a fiúhoz -, önmagáért van, és a szavakat sem ismeri olykor, amelyekre,

mint most is, oly sok időt elfecsérelünk, érzelmeket kelt, amelyekkel élnünk

kell. Gyere!

Összefonódott testük lassan beleveszett a sötét partszakaszba.

Valahonnan zenefoszlány szűrődött a Dunapartra, fájdalmas, és mégis

felemelő érzést keltve:

"Egy csöppnyi halál

Gyász nélkül

A szerelem vakság" 

Tovább »

Boldog Karácsonyt! (A háborúnak vége)

Eljött hát a Karácsony, mennyi mindent tettünk érte.

Eltelt ismét egy év, és egy újabb köszönt ránk.

Eljött hát a Karácsony, remélem, sok örömet leltek benne!

Közelállóknak, s mindenkinek, ki kedves Nektek,

öregnek és fiatalnak,

Boldog Karácsonyt és boldog Újévet!

Bízzunk benne, hogy szép lesz, félelem nélküli!

Eljött hát a Karácsony, gyengének és erősnek,

Gazdagnak és szegénynek, a világ olykor igazságtalan.

Boldog Karácsonyt feketének és fehérnek,

Sárgának és vörösnek, vessünk véget a háborúnak!

Boldog Karácsonyt és boldog Újévet!

Bízzunk benne, hogy szép lesz, félelem nélküli!.........................

(John Lennon)

Celine Dion

A szemet szemért vakká tesz

(Mahatma Ghandi)

Tovább »

Korszakon átvonul - Park

Avagy mémjáték Mó meghívására

Hogy ki és hol voltam előző életemben? Ugyanazok

az álmok tolulnak az elmémbe, és kísértenek, mert

nem tudok szabadulni tőlük, messze visznek engem,

egyenesen az amerikai polgárháború poklába, ahol mint

az északiak tisztje szolgáltam, vakon engedelmeskedve a

parancsnak, emely egyre terhesebbé vált a számomra, de még

a katonai szakzsargon sem ismeri e "nem" kifejezést, ha az

ember már a békéről álmodozik, és elege van a szüntelen

öldöklésből.

 A Chickamauga folyó mellett szolgáltam akkor, egy északi század

parancsnokaként, és pár napja már nyugalom volt, egyesek azt

suttogták, hamarosan vége az öldöklésnek, bár tudtam, a remény

hiú, de mégis görcsösen kapaszkodtam belé, és megpróbáltam

erőt önteni a katonáimba.

Ám mit számított ez már a helyettesemnek, aki három napja egy

kartácstűz mindent elsöprő erejétől lesújtva, leszakadt karral és

lábbal feküdt a véráztatta mezőn a gyereke és felesége után

sírva, vagy akár az ellennek, a délieknek, akiknek egyik szakaszát

éppen az én parancsomra egy ágyúgolyó cafatokra szaggatott, hogy

ezek a szörnyen megcsonkított, valaha embereknek nevezett húsdarabok

ott tornyosuljanak egy groteszk kupacban, feltépett arcukat egymás

vérében fürdetve,

a civilizáció győzelmét a civilizáció fölött hirdetve.............

Vágytam, óhajtottam, könyörögtem a békét, és mivel pár napja csend

volt, egyre jobban kezdtem elhinni az eljövetelét.

Kiléptem a kezdetleges barakkból, és felmértem a helyzetet. Előttünk

egy dombhát helyezkedett el, ami katonai szempontból nem volt túl

előnyös, de csak távoli, tompa ágyúdörgés hallattszott: jól ismert

katonai fogás, a déliek ezzel a nem túlságosan eredeti módszerrel

próbálták felmérni ütegeink elhelyezkedését.

Olykor válaszoltunk rá, de úgy vettem észre, mindkét fél vaktában

lődöz, mindenkinek egy életre elege lett már a vérontásból.

Semmi kétségem nem volt már afelől, hogy hamarosan beköszönt

a béke, és valamennyien hazamehetünk végre a családunkhoz, de

a Sors másképpen rendelkezett.

Az egyik déli tüzértiszt más szögbe állította az egyik ágyúját. Mindezt

a felderítőink jelentették nekem. A déli tiszt kurta parancsokat

osztogatott, katonái kezében fürgén járt a töltővessző, a golyó, az

emelő, és az elsütőzsinor. Nagyot rúgott az ágyú, amikor kirobbant

belőle a gyilkos lövedék.

Ekkor elindultam feléjük, katonáim szorosan, egyetlen parancs nélkül

a nyomomban. Mind közelebb és közelebb értünk hozzájuk, de a

parancsnokuknak már senki sem engedelmeskedett.

Ekkor a déli tiszt is az ágyúra vetette a tekintetét, amit a katonái oly

mereven bámultak.

Az ágyúnak vérzett a szája!

Amikor már nem volt elegendő víz a közelben, a katonák elesett

bajtársaik vérébe mártották a rongyokat, hogy hűtsék a felforrósodott

csövet. Ott, abban a pillanatban valamennyien megértettük a háború

értelmetlenségét.

Néhány hét múlva véget ért a háború, küldetésem befejeződött, a

béke beköszöntött.

Csak az álmok térnek még vissza, emlékeztetőül.............

Egy északi tiszt voltam az előző életemben - poklok között a

békét óhajtva..............................................

A játékban való részvételre szeretném felkérni Sigelt, Bajlát, Stancit,

Csu -t, , és még gondolkodom rajta, mert nem tudom éppen most

ki is ír.

Tovább »

Karácsonyi ajándék

A kommandósok előírásszerűen helyezkedtek el kétoldalt

a lerobbant, mocskos raktárépület ajtaja előtt. A budapesti

peremkerületre rátelepedett hideg sötétségben komoran,

láthatatlanná válva fakultak bele a bizarr környezetbe.

A behatolás gyors volt és meglepetésszerű. Odabent

egyetlen akadályt kellett leküzdeniük, a hátrahagyott golyófogót,

egy közel kétméteres, nagydarab, esetlen férfit, aki mire

feleszmélt volna részeg bódulatából, már egy ócska vaskályha

előtt feküdt lefegyverezve, harcképtelenné téve.

A kommandósok gyorsan és szakszerűen kutatták át a helyiséget,

ahol mintegy harminc molyrágta matracot, rajtuk elrongyolódott

párnákat, takarókat, a fal mellett néhány szúette szekrényt, arrébb,

a konyhának berendezett zugban egy kétlapos kis gáztűzhelyt

találtak, amit egy gázpalackról működtettek.

Volt valami furcsa ebben az egészben. Valami nem stimmelt.

Drognak, iratoknak nyomát sem találták, pedig ez volt a bevetés

célja.

Ketten időközben már egy csapóajtónál biztosítottak, ami egy

pincébe vezetett. A kísérteties hangok, amelyek már behatoláskor

megütötték a fülüket, lentről, a pincéből szivárogtak fel: monoton,

hömpölygő hangok, darabjaira szakadt sóhajai a

szomorúságnak.

Amikor lezúdultak, és biztosították a szűk, mocskos és áporodott

levegőjű helyiséget, ezek a kemény emberek most egytől-egyig

megdermedtek.

A monoton hangon csattogó varrógépek mellől mintegy harminc,

összezsúfolt, csontvázszerű kislány emelkedett fel dideregve, még

megijedni sem volt erejük, valamennyien ugyanolyan kopott

ruhába bújtatva, amelyből kibuktak sovány, fehér karjaik, vékony,

lúdbőrös lábaik, valamennyiük arca fakó volt és beesett, szemük

alatt fekete karikákkal. Mindahányan a fáradtságtól és az éhségtől

elcsigázva.

A Jézuska ajándékait varratták velük a náluknál szerencsésebb

kispajtásaiknak.....

Tovább »

Vasárnap, véres vasárnap

Nem hihetek a mai híreknek.

Nem tudok szemet húnyni felettük.

Meddig, meddig kell még énekelnünk ezt a dalt?

Éjjel együvé lehetünk.

A gyermekek lábai törött üvegeken taposnak.

Mozdulatlan testek hevernek az utcákon.

De nem érdekelnek a harcba hívó jelek.

Melyek hátamat a falhoz préselik.

Vasárnap, véres vasárnap.

A harc elkezdődött.

Sokan elhulltak, de győzött-e valaki?

Szívekbe ásott lövészárkok.

Anyák gyermekeiktől, és

Testvérek elszakítva egymástól.

Vasárnap, véres vasárnap.

Meddig, meddig kell még énekelnünk ezt a dalt?

Éjjel együvé lehetünk.

Vasárnap, véres vasárnap.

Töröld le a könnyeket az arcodról.

Töröld ki a vért a szemedből.

Vasárnap, véres vasárnap.

Amikor a tény csak koholmány, de

A tévé a valóság.

Milliók sírnak és jajgatnak.

Mi eszünk és iszunk, ők holnap meghalnak.

Vasárnap, véres vasárnap.

Tovább »

Az öltöző

Klára harmincéves, boldog és büszke nő volt. Boldogsága

és büszkesége talán egyazon tőröl fakadt, mindent önerőből

teremtett meg magának; az ízlésesen berendezett lakást, a

komfortot maga körül, és önmagát is maga hozta létre, de

a saját pénzéből, éppen ezért nem szegte kedvét, sőt, élvezte

a rászegeződő pillantásokat, ideig-óráig tartó kapcsolatát a

férfiakkal, függetlenségét, amit szépségével és csinosságával

mindig a saját-kénye kedve szerint formált.

Ruhatára kimeríthetetlen volt, úgy változott át, mint a kaméleon,

ebben különösen nagy örömét lelte. Olyan volt ilyenkor, mint

egyetlen igazi szerelme az életében, Geena Marlington, a

férfiak bálványa.

Geena - nak különös tehetsége volt megdobogtatni a férfiszíveket,

és rabjává tenni minden érte epekedőt, mindezt egy színházban,

ahol a zsibongó sokaság, főleg férfiak esténként már

türelmetlenül várták.

Minden jelenésében másik ruhát viselt, mégis csupa szépség

áradt a lényéből, mindent megszépített és megnemesített

módon tudott ábrázolni, úgy tűnt, mint egy másik világból

származó tündöklés, arca mindig rózsás színben látszott, lényéhez,

melyet a reflektorok megvilágítottak, semmi köznapiság nem

tapadt.

A körülötte nyüzsgő tömegnek az öltöző szabott határt, ahová

senkit sem engedett belépni.

Klára jól tudta, miért: valahol egyazon volt az öltözőjük.

Klára ugyanúgy pacsmagolt a tükőr előtt, és megrémült

önmagától, amikor arcának egyik felén félig még a rózsás

fedőréteget látta, míg a másik része ettől groteszk módon elütött,

különösen a szemei képeztek éles kontrasztot; amíg az egyik

felett szépívű szemöldök feszült, és a szempillák hosszúsága

sejtelmessé varázsolta a szürkéskék pupillákat, addig a másik

a sok dörzsöléstől csupaszon, gyulladtan hunyorgott vissza

rá.

Klára adott még tíz évet magának, hogy miért éppen ennyit, azt

talán ő maga sem tudta volna biztosan megmondani, csak

annyit tudott, hogy akkor be kell engedni valakit az

öltözőjébe.

Pillantása az egyik mobiljára tévedt. Még tíz év, gondolta

magában, mert ha a telefon megszólal, most még mennie

kell....most még igen....

Tovább »

A Szépség

A Szépség fekete selyemruhát viselt, tekintete királynői,

a nyakában drága gyönygysor, de mezítláb volt, lábát

kékre csípte a fagy. Halkan zokogott, a szeme megriadt,

amint felém nyújtotta viaszfehér kezét.

Rámnézett, és búcsút intett tekintetével. Ajka rebegett

valamit, de nem értettem.

Aztán egy kést húzott elő a ruhája alól, és az élét a

csuklójára illesztette.

- Ne tedd! - kiáltottam fel kétségbeesve.

A rég bebörtönzött démon kirobbant a lelkemből! Talán

én voltam, talán nem.

A Szépség nem vágta fel az ereit, ellenkezőleg: a kés

aláhullt a kezéből, és összerogyott. Össze-vissza

dobálta magát, ám hasztalan vergődött, lassacskán

elcsendesedett...

A haláltusa abbamaradt. A Szépség tagjai elernyedtek,

szeme révetegen bámult a semmibe: halott volt.....

Lerogytam mellé, és fejét az ölembe emeltem.

Vonásait nem torzította el a halál, a Szépség szebb volt,

mint valaha. Hitetlenkedve meredtem a KEZEMRE.....,

aztán őrá.

A Szépség nyakán szürkés, ólmos elszíneződések

látszódtak: FOJTOGATÁS nyomai.....

Tovább »

Ez haláli...

Akárhonnan nézem is, a mostani szitu tényleg haláli...:)

Tovább »

Ha rámjön...

Nap nap után

Tovább »

Az átalakulás (Eter szelleme)

http://human.blogter.hu/?post_id=304926

Sten megjelenésében nem az volt a félelmet keltő,
ahogyan a tűz körül táncoló emberekre szegezte a
tekintetét a sikátor végén, hanem az átalakulás, amelyen
keresztül ment.
Az egyik oldala csupa férfiasság, tagjai épek, elevenek,

Tovább »

Szerelem

A következő nap ismét a kávéház teraszán talált a
barátnőimmel, és a barátokkal, de a figyelmemet nem
tudták lekötni. Meg is jegyezték, hogy Klára mostanában
milyen hallgatag.

Tovább »

A politikus

Játék

Tovább »

Az árnyékos oldal

(Blog Action Day)

Egy négyéves forma kisfiú, megunva az üzletek sokszínű
kavalkádját, ahol az édesanyja karján csüngve sokáig
nézelődött, amikor az anyja letette, egy alkalmas
pillanatban elszabadult tőle. Futott, ugrándozott, hiszen
milyen öröm volt a kis felfedező számára elillanni az őt
figyelő szemek elől.
Észre sem vette, de már a tízemeletes épületek túloldalán
járt, s mintha egy másik világba csöppent volna, amely
idegen volt a számára, éles ellentétben állt azzal, amit
eddig megszokott. Komor és kihalt volt a környék, a
gyermek bátorsága egyszeriben odalett, a kis felfedező
megtorpant.
Már indult volna vissza, de összerezzent. Valami
megbabonázta, egy számára ezidáig nem tapasztalt érzés,
látvány.
Nem tudott szabadulni a hatása alól, egy ideig tétovázott,
majd felocsúdva a látvány szülte kábulatból, rohant vissza
a túloldalra az anyjához, és maga után húzta a tízemeletes
épületsor árnyékos oldalára.
Egy zugra mutatott, ahol egy csomó kartondoboz húzta
meg magát.
A kisfiú fantáziáját a sivár, mocskos környék, a teljesen 
elhanyagolt utca, és a kartondobozokon lévő mesefigurák
feltűnő kontrasztja csigázta fel. A gyermek lelke ujjongott,
és mit sem törődött a drámai ellentéttel, amely a felfedezés
bódító izgalma, és a szomorú valóság közt feszült.
Ezt csak a még éretlen szemlélő láthatta így. A felnőtt
azonban észrevette a kartondobozok résein át kikandikáló
rongyokat - és egy hasonló korú gyermek alakját, mint az
ő fiáé.
A fiúcska nem értette, csak tűrte, hogy az anyja felkapva őt
a túloldalra vigye, az autójukba tuszkolja, miközben a 
mobilja után nyúlt, és beüsse a számokat.
A mentő hamar megérkezett, a mentős és az orvos 
félrelökték a kartonokat, melyek mögött egy csapzott,
beesett arcú, alultáplált, hatéves forma kisfiú feküdt.
A kórházban majd gondos ápolás várja, és meleg
étel.
Valamikor, ha egyáltalán visszaemlékeznek még erre
az esetre, rádöbbennek majd, hogy bárhogy alakuljon
is az életük, egyikük sem fogja soha gazdagabbnak
érezni magát, mint ezen az egyszerű napon...
                                                                                       

Tovább »

A korrupt bankár

A revolver csövének a nyoma jól látszódott Kertész
József, a korrupt bankár halántékán, miközben a fegyvert
remegő kezében tartva leeresztette a fejétől a combja
mellé. Mint már életében annyiszor, a bankár most is
gyávának bizonyult.
A revolver csöve másodszor is a halántékának feszült.
Kertész remegő mutatóujját a fegyver ravaszától mindössze
egyetlen milliméter választotta el. Ez a távolság egy
határozott, erős jellemnél mindössze a másodperc tört
részével lett volna egyenértékű, de ez az idő a bankárnál
hosszúra, nagyon hosszúra nyúlt. A tétova ujj nem hogy az
elsütőbillentyű felé közelített volna, hanem éppen
ellenkezőleg - távolodott tőle. A revolver lehanyatlott a
halántéktól, és a fegyver másodszor is a comb magasságában
kötött ki.
"Harmadszorra sikerülnie kell!"- tökélte el magában a bankár.
A mutatóujj ismét egy milliméterre közelítette meg a ravaszt,
és Kertész ráérzett a pillanat fontosságára. Ezt a pillanatot
kell megragadnia! Harmadszorra nem maradhat alul saját
magával szemben! Már csak egy lövés, a végső lövés hiányzott
a börtön elkerüléséhez, a végső megváltáshoz!
A mutatóujj remegése belekarcolt a revolver hideg ravaszába,
de aztán végre megállapodott. A bankár úgy érezte, mintha
ujjával egy jégkockára tapintott volna, ugyanakkor az agyvelejét
izzó szúrás járta át.
Még nem húzta meg a ravaszt, de a képzeletbeli lyuk már is
fájdalmasan lüktetett, az a lyuk, amelynek a szélét a
halántékon pillanatok alatt körbepörköli a bemeneti nyílást ütő
lövedék, és Kertész látta magát kitekeredett tagokkal a
perzsaszőnyegen heverni a szőnyeg rojtjait a saját vérében
fürdetve.
És akkor végre rászánta magát! A mutatóujj első perce hátrarándult,
mozgásba hozta az elsütőbillentyűt, ám a várt csattanás
elmaradt... A bankár bénultan állt, szeme előtt összefolytak a
szoba berendezését alkotó tárgyak, és mivel a sokkból való
eszmélés nem erőssége a gyors felfogóképességnek, nem
tudta mire vélni a helyzetet.
Kertész nem húzta meg a ravaszt, tekintete révetegen meredt a
semmibe, revolverét a jobb kezében lógatta, a fegyver elsütése,
a fájdalom, a csattanás, szőnyegen heverő, kitekeredett teste
csupán egy illúzió volt önbecsülését mardosó lelkében, és
álomképként lebegett a harmadik kísérlet csúfos kudarcára
ráérző, lázasan dolgozó agytekervényeiben.
A bankár megsemmisülve botorkált az íróasztalához, és revolverét
a tükörfényesre lakkozott, mahagóni borítású asztallapra
ejtette.
Remegő kézzel töltött magának egy korty whisky-t, majd a
pohárral a kezében tett néhány bizonytalan lépést az
erkélyajtó felé. Minden egyes lépése visszhangként kongott
a fejében, minden egyes lépésekor megrettent, és rémülten
tekintett körül.
A szájához emelte a poharat, de a pohár Kertész legnagyobb
rémületére kezdett más formát ölteni, egy pisztoly, az ő
pisztolya csövének a torkolatává alakult át! A kín és a félelem
a hatalmába kerítette.
Lehúnyta a szemét, de amint kinyitotta, újra a pisztoly csövének
a torkolatát látta!
És most már semmi, de semmi nem tudta elvonni tekintetét
a gyilkos fémgyűrűről!
Homlokába elementáris erővel hasított a fájdalom!
Légzése egyre görcsösebbé vált, a gallérjához kapott, mert úgy
érezte menten megfullad, a feje megbicsaklott, szája szegletében
habos buborék képződött.
Annyi ereje még maradt, hogy az erkélyajtó függönye felé
kapjon - aztán egyetlen hang nélkül csuklott össze...

Tovább »